A történelmi Nagy-Magyarország felvidéki részén, Érsekújvár Pirító városrészében született 1913. április 12-én. Édesapja és a nagyapja is vasutasok voltak, de édesanyja testvérei is a Magyar Királyi Államvasutaknál szolgáltak. Édesapja három nyelven írt, olvasott és beszélt, mint akkor a Felvidéken oly sokan, hiszen a cipszerekkel németül, a tótokkal szlovákul, a csehekkel cseh nyelven, a polákokkal lengyelül váltottak szót.

Szülővárosában kezdte az iskolai tanulmányait, de 1920-ban a Trianoni békeszerződés és a szlovák nacionalizmus miatt a Felvidéken bizonytalannak látták a jövőt, s a család a megcsonkított anyaországba, Vecsésre került, ahol apai nagyanyja fogadta be őket. Az elemi iskola után Kőbányán a Szent László Gimnáziumba íratták, de mivel Vecsésen éppen akkor nyílt meg a polgári iskola, a második osztály elvégzése után a vecsési polgári iskolában fejezte be tanulmányait.

A Ganz Danubius Mozdony és Gépgyárban géplakatos szakmában szerzett segédlevelet és a nagy gazdasági világválság idején a mozdonygyártó részlegben kezdett dolgozni. 1932–ben azonban őt is elérte a munkanélküliség, és a nagybátyjánál, Weimer Antal vecsési villamossági vállalatánál a családi házak villanyszerelésénél is gyakorlatot szerzett. Weimerék családja buzgó katolikusként és szorgalmas cserkészként segítette a vecsési felsőtelepi plébániát. Nagy szerepük volt abban, hogy 1933-ban Vecsésen megtarthatták a trianoni diktátummal feldarabolt Kárpát-medencében szétszóródott Weimer családok és leszármazottaik magyarországi, vecsési találkozóját. Ekkorra már a Weimer család több tagja, főként a MÁV-nál, és az állam alkalmazásában állók Várszegire magyarosították a nevüket.

Amikor a Ganzban ismét megindult a termelés, rövid ideig a Ganz-Jendrassik üzemben dolgozott, majd 1938-ban a MÁV Északi fűtőházában mozdonyvezető tanfolyamra jelentkezett. Közben 1939. februárban megnősült, s feleségül vette Vecsésen Massza Klárát. Két gyermekük született. A házasságkötés után Párkányba (Sturovoba) vezényelték mozdonyvezetőnek, s oda is költöztek. Az 1939-ben hazatért Felvidéken, Párkányban nagy elképzelésekkel kezdték az életüket. Telket vettek és az építkezésre készülve a mozdonyvezetői fizetés nagy részét építőanyag vásárlására fordították. A II. világháború azonban az ő életébe is beleszólt. 1943–ban mozdonyostól kivezényelték a szovjet frontra, ahonnan csak egy év után a mozdonya üzemképtelenné válása miatt térhetett haza, és a háború végéig Párkányban maradt. A háború végén azonban ismét lezárultak a trianoni határok, és a szlovák kommunisták szemet vetettek Várszegiék építési telkére. Felszólították, hogy tegye le a cseh vasúti esküt, de ő ezt megtagadta, s inkább visszatelepült Magyarországra. Előbb Vácott, majd Vecsésen, a felesége szüleinél Massza Sándor kőfaragó iparosnál laktak.

Mivel az apósa faragta 1923-ban a vecsési I. világháborús emlékműre a műkőből készült magyar koronát, 1946 tavaszán a kőfaragó műhelyére szemet vető vecsési kommunisták felszólították, hogy a koronát az emlékműről faragja le. Miután ezt a megalázó munkát elvégezte, úgymond „volksbundgyanús” megbélyegzéssel néhány napon belül a vecsési svábokkal együtt kitelepítették az idős Massza házaspárt Németországba, Muhrhardtba. A vagyonát államosították, de jutott a kőfaragó műhely felszereléseiből az új rendszer hangadóinak is. Majd csak az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után, 1957-ben nagy kerülővel Párizson keresztül jöhettek haza, de a házukat már nem kapták vissza. Sőt, az államosítás miatt az ott lakó vejét, Gyurci bácsit és családját is kilakoltatták, s 1946-ban egy kisebb, a háborúban sérült, ablak nélküli kertekaljai házba kellett a két gyermekkel átköltözniük. Majd csak 1962–ben juthatott a Várszegi család Vecsésen a Rákóczi út 14. szám alatt saját tulajdonú házhoz.

A háború után a mozdonyvezetői munkát a MÁV Északi Fűtőháznál folytatta, amelyet a ’szocializmus beköszöntével’ Hámán Kató Fűtőháznak neveztek át. Gőzmozdonyokra és motoros mozdonyokra is letette a szakvizsgákat és vasutas fegyelemmel dolgozott. 55 éves korában, 1968-ban ment nyugdíjba, de még azután is sokáig részt vett az északi fűtőházi mozdonyvezetők közösségi életének szervezésében.  Az ő kezdeményezésére tartották meg rendszeresen a nyugdíjas mozdonyvezetők találkozóját.

Idézet Várszegi (Weimer) György mozdonyvezető naplójából: „Olyan elhatározásra jutottunk, hogy ne csak a temetések idején találkozzunk a régi vasutas kollegákkal, hanem két havonként a hónap utolsó csütörtökjén. Győrvári Lajos, Tóth Béla, Túri Jóska, Tőkési Lajos, Szabó Tóni, Kovács Jani, és sokan mások támogatták a javaslatomat.” Az egykori MÁV Északi Fűtőház nyugdíjas mozdonyvezetői minden második hónapban még ma is találkoznak. Halál esetén koszorút visznek és gyászbeszéddel búcsúznak az elhunyt masiniszta társaktól. Tehát illik rájuk a vasutas nagycsalád elnevezés, amelynek az egységét a XXI. század elején még az átalakuló MÁV, vasúthoz nem értő, liberális vezetése is csak átmenetileg tudott megbontani.

Az 1989. évi változások után Várszegi Gyurci bácsi történelemmé vált élete újabb közösséghez kapcsolódhatott vissza, mert ismét felölthette a régi cserkésztiszti egyenruhát és a vecsési öregcserkészek egyik meghatározó alakja volt. Aztán eltemette a feleségét és zöld hályog miatt elvesztette a saját szeme világát is. Mégsem adta fel! A lánya családja sok türelemmel gondozta a Kisfaludy utca 28. szám alatt. 2013 áprilisában még a rokonság és a vasutas nagycsalád képviselői együtt köszöntötték Gyurci bácsit a 100. születésnapján. Egész életében szellemileg friss maradt, világtalanul is nyitott volt a világra, minden után érdeklődött és sokat imádkozott. A rádiót szívesen hallgatta. Többször felkeresték az öreg cserkészek és a mozdonyvezető barátok, akik azonban 2013. július 26–án váratlan hírt kaptak arról, hogy szép csendben elhunyt a legidősebb magyar mozdonyvezető, Várszegi Weimer György. Az augusztus 5-i temetésen a cserkészcsapat zászlaját is meghajtották a koporsója felett és a mozdonyvezető közösség képviselője is elbúcsúzott a sírnál Gyurci bácsitól.