Vecsésen született 1933. július 17-én és itt is hunyt el 2009. március 8-án. Eredetileg Stiller név alatt született, de már gyermekkorában az édesapja az akkori gyakorlatnak megfelelően Sárosira magyarosította a vezetéknevet.

Édesapja Sárosi (Stiller) János kőműves és ács kisiparos mellett tanulta ki a kőműves szakmát. Nagyon sok vecsési családi ház építésén vele dolgozott kőműves szakmunkásként. A Stiller famíliában generációkon át régi örökség volt, hogy minden körülmények között a legfontosabb a család, és az, hogy a keserves körülmények között is a becsület és a keresztény hit megőrzésére kell törekedni. Ennek is szerepe volt abban, hogy a II. világháborús front elvonulása után Fehér János pápai kamarás az édesapját és őt kérte fel, hogy a németek által felrobbantott falusi templom helyett a mai Epresben, a Búcsú téren kezdjék el az új katolikus templom építését. A kőművesek és a falusi emberek összefogásának eredményeként a falak már szépen magasodtak. Miközben a malenkij robot és a svábok kitelepítése, felvidékiek betelepítése sok szenvedést és lelki sebet okozott, a Sárosi-Stiller család egységét is megbontotta a sok kitelepített családtag elvesztése. A kitelepítés lelki sebei miatt nagy szükség lett volna az új templomra. Fehér János pápai kamarás, plébános minden személyes kapcsolatát meg is mozgatta ennek érdekében, de sehol sem kapott már a háború után támogatást. Sőt azt érzékelte, hogy az új hatalom által gerjesztett félelem eluralkodott mindenütt. A helyi politikai vezetők mindent elkövettek, hogy a Fő úton megakadályozzák az építkezést. Már ’gleitnin’ volt az építkezés, amikor egy éjszaka a falakat ledöntötték. A templomhoz az egyházközség megbízása alapján anyagot beszerző személy is lelépett, így a falusi hívek arra kényszerültek, hogy a Búcsú téren épülő templomuk falait gazdasági és politikai okok, valamint a megfélemlítés miatt 1954-ben lebontsák. A falu mégis összefogott. A téglákat a falusi római katolikus közösség asszonyai - köztük a kőműves mester felesége is - megpucolták, majd éveken át tárolták abban a reményben, hogy egyszer majd felépülhet az új templom. Közben azonban az 1956-os forradalom leverése után a fiatalok százezrei indultak el a nagyvilágba. Sárosi Márton is elhagyta az országot és egy évig a Németországba kitelepített rokonoknál élt és dolgozott. Jó dolga volt, de az erős honvágy és az édesanyja hívó szava hazahozta. Letette a kőműves mestervizsgát és nagy öröm volt számára, hogy – miután az alapokat elkészítő kőműves valami oknál fogva nem vállalta tovább a templomépítési munkákat - a Jókai utcában épülő új katolikus templom kivitelezését az apjára, Sárosi (Stiller) János kőműves és ácsmesterre és közvetve a fiára, Mártonra bízták.

Az ő munkájukat egyebek mellett Fazekas Márton, Liebe Mátyás, Szabadi (Szopper) Boldizsár, Dachscherer Ádám kőművesek segítették. „Sárosi János szakértelme és jó vezetése nagyon sokat jelentett az építkezésnél” – jegyezte fel id. Kovács István hitoktató felügyelő a vecsési Ó-Plébánia templomának Historia Domusában. Sőt azt is leírta, hogy 1963-ban a külső színes vakolatot is Sárosi (Stiller) János kőműves készítette. Bizonyára ebben is nagy szerepe volt Sárosi Mártonnak, aki az édesapja munkájának legfőbb támogatója volt. A sok küzdelemmel végzett külső és belső munkák után 1967. június 25-én Kovács István már az új templomban tarthatta meg az ezüsmiséjét. A kőműves mester másik szenvedélye a méhészet volt, amit később a vejével, Wirth Józseffel, családi vállalkozásként létesítettek. Lányának és vejének külön sátruk van a Káposztafeszten, a Budapesti Mangalica-, a Békéscsabai kolbász- és a Hungaricum fesztiválokon is, ahol a tetszetősen előkészített mézzel Vecsés hírnevét erősítik. Feleségével Almási Máriával boldog házasságban éltek. Két gyermekük született: Wirthné Sárosi Éva körzeti ápolónő, aki a néhai Dr. Németh Gábor és utóda Dr. Harmath Barbara halmi-telepi vállalkozó háziorvosok asszisztense, és a testvére, Sárosi Mária eladó.

Sárosi Márton már a háború előtt is belekóstolt a cserkész életbe, majd az újjáalakult 83-as Attila cserkészcsapatban régi barátjával és méhész társával, Gonda Sándorral együtt alapító tag, és a haláláig tevékeny közreműködő volt.